2017. augusztus 6., vasárnap

Gyászmunka tyúkoknál

Sehol nem olvastam azelőtt, hogy a tyúkok gyászolják az elvesztett társukat. Pedig milyen magától értetődő ez igazából... Kitti elmúlt két hetéről fog szólni ez a cikk.


Kitti azért került ide hozzánk majd' két évvel ezelőtt, hogy Lottinak társa legyen. Tökéletes társa volt. Mindenhova követte, mindig együtt voltak. Azt hiszem, szép közös életük volt. Majdnem két éven át éltek szabadon egy kis kertben anélkül, hogy bárki bántotta volna őket.





KITTI
Régóta beteg volt már Lotti. Hol jobban volt, hol rosszabbul. Július közepétől hirtelen sokkal rosszabbul. Az orvosok már egy hónappal ezelőtt altatni akarták, úgyhogy nem volt sok értelme elvinni. Az állatorvoslás ezen ága elképesztően fejletlen ma még. Nyilvánvaló okokból kifolyólag.
Lotti július 26-án halt meg. Vagyis akkor engedtük el. Nem jött még el az ideje, hogy írni tudnék róla, talán nem is fog soha. De Kittiről írnom kell. Sosem láttam még ilyet azelőtt. Gyanítom, hogy sokan vannak ezzel így.

Kitti az utolsó négy napban 0-24-ben mellette ült. Enni hajlandó volt, de nem mozdult mellőle. Finoman csipkedve tisztogatta a tollazatát, mert ezt Lotti már nem tudta magának megcsinálni. Őrizte. Nem hinném, hogy azt várta volna, hogy jobban legyen. Tudtuk, hogy vége.

Amikor Lottit elengedtük, Kitti ugyanott maradt. Napokig. Halkan vokalizgálgatva magában, néha tett egy-két lépést az egyik irányba, utána órákkal később a másikba. Evett, ha kínáltam, de semmi mást nem csinált.

Nem akartam tolakodó lenni, csak ott ültem mellette, amikor tudtam. Nem kereste most sem a közelségemet. Egy társa volt. Egy, aki többé nem jön vissza. Nem akart sehova menni a kanapéról, pedig általában nem szeretett bent lenni. Ha kitettem a fűre, nem mozdult. Akár órákon át sem. Így hát visszahoztam. Az ételt elfogadta, de a tojástermelése teljesen leállt. Komolyan úgy nézett ki, hogy utánahal. Ahogyan mind szeretnénk, azokban a bizonyos első napokban, amikor a legfontosabb személyt veszítjük el.




Eseménytelenül teltek a napjai. Elkezdtem kézből etetni és finoman simogatni. Hátha megkedvel. Hátha megengedi, hogy a társa legyek, ha nem is úgy. Messze nem úgy. De mégis valaki, akihez kötődhet. Az egész kis madár alig egy kiló. Gyönyörű, fényes fekete tollakkal. Icipici fejecskével. Olyan kis gömbölyű, mint az új star wars filmben a lány jedi droidja. Magas hangon kotkodácsol és tollas lábai miatt olyan, mintha buggyos gatyában lenne állandóan.  Nem lehet nem imádni.

Apránként tér vissza az életkedve.

Egyik este odaszaladt hozzám, amikor hazajöttem. Apróság, de mégsem az.

Két nappal ezelőtt éjjel velem aludt, mint egy kutyus. A nagy kánikula miatt este átvittem a hálószobába, mert ott hűvösebb volt. Mikor bementem lefeküdni, a matracom végében aludt. Óvatosan feküdtem le, hogy ne érjek hozzá, ne zavarjam. Felébredt, rám nézett, de nem ment sehova. Reggelig együtt aludtunk. Reggel pedig először toporgott újra a teraszajtónál, jelezvén, hogy ki szeretne menni a kertbe. Picit kint volt, utána jött vissza magától. Visszaköltözött a kanapéra.

Tegnap volt az újabb mérföldkő. Nem csak a gyászmunkájában, de kettőnk lassan két éves ismeretségében is. A kanapén hanyatt fekve olvastam és Kitti magától odajött, befúrta magát közém és a kanapé háttámlája közé és ott pihent meg. Majd felugrott a hasamra és ott pihengetett. Mondanám, hogy le voltam döbbenve, de igazából nem. Olyan nagyon természetesnek éreztem. Csak éppen még soha nem fordult vele elő. De mégis olyan nyugalmas és természetes volt az egész.

Ma pedig tojt egy tojást. Lotti halála óta először!

Később egy órát kint mászkált a kertben.

Most pedig itt ül mellettem és figyelmesen nézi, ahogy gépelek. Ezek mind csak lépések egy nagyon-nagyon hosszú úton. Minden gyászmunka más, de mindegyikre egészen biztosan igaz, hogy teljességgel bejósolhatatlan és hogy soha nem ér teljesen véget. Nem tudunk mit tenni, nem tudunk a szó eredeti értelmében véve "segíteni". Csak ott vagyunk egymásnak.

2017. augusztus 1., kedd

A házi tojás kérdése

Emlékszem, régen mennyit jártam a piacokat, kérdezgetve a tojást áruló néniket, hogy ugye szabadon kapirgáltak a tyúkjaik, mert én olyan tojást keresek... Hasonló indíttatásból többektől hallottam, hogy csak olyan tojással főznek, ami otthonról van, ahol anyu tyúkjai vígan élhetnek, míg meg nem halnak.
Miért ne ehetnénk tojást, ha a tyúk szabadon futkos, éli világát és nem ölik meg?

Lotti
Mivel évek óta mentett tyúkok is családom részét képezik, testközelből látom a helyzetet. Ismerem a különböző hangjelzéseiket, hangulataikat, szokásaikat. Kittin például minden alkalommal látni, hogy tojni fog: kétségbeesetten kotkodácsol előtte vagy fél órát. Olyan, mint egy vajúdó nő. Nem véletlenül. A popsijukon a nyílás, az úgynevezett kloáka, ahol a kaki és a tojás is kijön, egyáltalán nem tojásméretű alaphelyzetben. Ugyanúgy, ahogy egy nő hüvelynyílása sem csecsemőfej, csecsemőváll méretű. A tágulás fájdalmas. A kinyomás fájdalmas. Többször elkaptam a pillanatot, amikor Lotti kinyomta a tojást. Nekidőlt Kittinek, behunyta a szemeit, leszegte a kis fejét és egy pillanatra olyan volt, mintha összeesett volna. Nehéz ezt szavakkal visszaadni. De józan ésszel belegondolva: miért fájna nekik kevésbé, mint az ember anyáknak a szülés?
 De facto ők nem szülnek. Ők menstruálnak. Minden tojás - ha nem volt a színen kakas - egy meg nem termékenyített petesejt, ami fájdalmak közepette távozik a tyúk szervezetéből.
Hogy hogyan tenyésztette ki az ember a fácánhoz hasonló szabadon élő, évente 1-2 alkalommal fészkelő madárból a naponta tojó tyúkot: elképzelni sem tudom. Valahogy úgy, ahogy yorkshire terriert csinált a farkasból, gondolom.

A fácán maximum 12 tojást tojik évente.
A nagyüzemi tyúk 22-23 óránként egyet.
A háztáji tyúk 2-3 naponta egyet.
Elképesztően természetellenes igénybevétel ez a kicsi testüknek. A tojócsatorna, amin a tojás eljut a külvilágig, pár év alatt megrokkan a terheléstől. A meg nem ölt tyúkok nagy része tojócsőgyulladásban hal meg. Ez egy rettentő fájdalmas és nem túl gyors halál. Első és máig legkülönlegesebb tyúkbarátném, Matilda, 8-10 napon át szenvedett, mielőtt belehalt. Akkor még nem tudtuk, hogy van ilyen. A boncolás során derült ki. A megrepedt tojócsatornán át egy tojás kijutott a hasüregbe, elfertőződött. Szepszisben halt meg nagy fájdalmak közepette.
    A kanapén a kosárkájában ülve aludt el végleg. Matyi kutyám őrizte. Azt kérdezed, hogy kerül a tyúk a kanapéra? Felugrik magától, ha egészséges. Azt kérdezed, hogy kerül a tyúk a lakásba? Betotyog az ajtón. Mert kíváncsi, mert szeret velünk lenni, mert ragaszkodó, mert szeret az ölünkben vagy mellettünk ülve pihenni. Mert családtag.

Külföldi vegán menhelyek honlapján olvastam, hogy nem veszik el a tojást a tyúkoktól. Megtörik nekik és ők maguk megeszik. Visszaépítve a sok elpazarolt tápanyagot, amit felemészt a rendszeres tojásgyártás. Az én lánykáim, Lotti és Kitti, rettenetesen megijedtek, amikor feltörtem előttük egy tojásukat. Kétségbeesetten ugráltak körülötte, mintha valahogy vissza akarnák csinálni, amit én ott a szemük láttára tönkre tettem. Nem volt kakasunk, tehát ez csak egy petesejt volt, nem a kicsinyük, de mintha ők mégis azt hitték volna. Szörnyű érzés volt. Végül az vált be nálunk, hogy megfőzöm a tojást és utána feltálalom nekik. Imádják. Az övék.Van, aki szerint ez gusztustalan. Szerintük nem az.

video


Nem gondolom, hogy jogunk lenne
- bármit elvenni tőlük,
- használni a testüket,
- fogva tartani őket,
- vagy egyáltalán: megvásárolni őket.
Ez az egész már ott elcsúszott, hogy pénzért megveszünk egy tyúkot és a tulajdonunknak tekintjük. A jelenleg érvényben lévő jogrendszer ezt legitimizálja. Akárcsak egykor a vérbosszút, halálbüntetést, rabszolgatartást stb. "Nagyapámék is tartottak tyúkokat" - mondta valaki a minap. Az én egyik nagyapám meg ivott és bántotta a családját. Ez feljogosít engem ugyanerre?

Olyan világban szeretnék élni, ahol senki nem tulajdona egy nála erősebb másiknak és senki nem használja mások testét a saját céljaira. A tojás és más állati eredetű termék bojkottálásával napi szinten kiállunk egy ilyen világért.
Elvehetném a madaraim tojásait és megehetném. Habár az övék és nem nekem tojták, de ha akarnám, elvehetném. Ettől ők még relatíve jól eléldegélnének a kertben. De egyrészt látva, hogy mivel jár a tojás, igazából kicsit sem vágyom rá. Másrészt szükségem sincs rá, se az egészségem, se gasztronómiai örömeim érdekében. Sokkal értékesebb és jövőbemutatóbb, hogy az állati eredetű termékek bojkottálásával magunk is bizonyság vagyunk arra, hogy az állathasználat nem több, mint egy elhagyható rossz szokás.

2017. július 23., vasárnap

Egyből vegán lettem!

Sok vegánnal beszélgettem, akik nem vacakoltak fokozatossággal, hanem egyből fejest ugrottak a mély vízbe. Vegánok lettek ripsz-ropsz. Kíváncsi voltam, miket tapasztaltak a váltás során. Remélem, azoknak is segít a cikk, akik kacérkodnak a vegánná válás gondolatával, és azoknak is, akik szabadidejükben a vegán életmód terjesztésével foglalatoskodnak. 




Mi hozta a változást az életedbe?

"Egy étkezéssel foglalkozó facebook csoportban valaki egy kommentben belinkelte az Earthlings c. dokumentumfilmet, én pedig véletlenül, kíváncsiságból megnéztem. Szörnyen elborzasztott, amit láttam. Elhatároztam, hogy többet semmilyen mértékben nem járulok hozzá ehhez a pusztításhoz." (Zsófi, 22)

"Megnéztem a Cowspiracy című filmet. Még aznap éjjel rákerestem, hogy lehet-e csak növényi étrenden élni, úgy találtam, lehet. Fél óra keresés után jött szembe az Earthlings, ami után hajnal fél 2-kor eldöntöttem, hogy nem akarok ennek a része lenni többé" (Péter, 36)

"Az egyetemen beléptem egy diákszervezetbe, aminek van egy állatvédelmi projektje. Ők ismertették meg velem a veganizmust, és a közös munkánk folyamán egyértelművé vált számomra, hogy a lelkiismeretem akkor lesz tisztább, hogyha vegán leszek. Egy-két hónapnyi kutatás, csetlés-botlás, ismerkedés és próbálkozás után egész jól belejöttem a vegánkodásba." (Kati, 20)

"Elkezdtem egy fogyókúrát (90 napos diéta),  és közben sokat olvastam az állati termékek nélküli táplálkozás egészségügyi hatásáról. Ahogy egyre többet olvastam, eldöntöttem, hogy ez pont nekem való, én is így szeretnék élni.  A diéta végével teljesen vegán étkezésre váltottam és az etikai oldalát is nagyon közel éreztem magamhoz, mert mindig is szerettem az állatokat." (Móni, 42)

"A tejintoleranciám miatt kerestem tejmentes recepteket. Így futottam bele több vegán videóba is a youtube-on. Ezután még rögtön aznap megnéztem pár videót az állattenyésztésről, tejiparról, tojásiparról. Ezek láttán teljesen ledöbbenve elhatároztam, hogy én holnaptól nem vagyok hajlandó semmi ilyesmit enni (Barbara, 19)



Tapasztaltál nehézséget az első hetekben?


1.      "Nem igazán. Talán az, hogy ki kell tapasztalni mit mivel szerencsés párosítani. Fel kell ütni egy szakácskönyvet vagy az interneten böngészni." (Barbara, 19) 


"Igen, az első egy hónap teljesen arról szólt, hogy felderítsem, tulajdonképpen mit is lehet így enni, hiszen a magyar konyha teljesen azokra az anyagokra épül, amiket a vegánok nem esznek. De azután az egy hónap után már teljesen belejöttem." (Kati, 20)

"Az első két hétben voltam kicsit tanácstalan. Aztán mikor megvolt az a három fajta dolog, amit eszünk reggelire, az a pár hely ahol tudok enni a környéken, a pár új fűszer és tucatnyi új recept, minden egyszerűvé vált hirtelen. Nagyobb nehézségekre számítottam." (Péter, 36)

"Igazából az egész táplálkozási mód egy megkönnyebbülésnek tűnt. Színes volt és izgalmas, nem romlott könnyen az étel, valamint olcsóbban jöttünk ki a heti bevásárlást tekintve." (Zsófi, 22)


Család, baráti kör hogy fogadta?

"A családom kicsit aggódott először, de leültünk és elmagyaráztam. Ma már a családom nagy része elfogadja a döntésem. A barátaim és a barátom néha poénkodnak vele, de soha nem ért érte bántás vagy egyéb negatív dolog." (Barbara, 19)

" A párommal egy napon lettünk vegánok, tehát ő teljesen megértette a döntésem.
A családom már kevésbé. Nem fogadják el, szerintük butaság az egész, és veszélyeztetjük az egészségünket, hiába mutattam nekik több tudományos anyagot, és néztem meg velük még az Earthlings-t is." (Zsófi, 22)

"Az öcsém két hónappal utánam döntött úgy, hogy vegetáriánus lesz, és szeretne majd vegán lenni ő is." (Kati, 20)

"A feleségem csatlakozott már másnap, az egyik öcsém vegán lett rá egy hónapra. Barátaim is váltottak vegyesből vegánra. Persze, páran blokkoltak FB-on. Az elején azt hittem, ha véres videókat mutatok az ismerőseimnek, akkor ők is varázsütésre váltanak majd, de nem. Sokan nem értik, rájuk nem érdemes túl sok időt szánni." (Péter, 36)

1.      "Furcsán néztek rám…a szokásos kérdések azóta is elhangzanak (halat sem? hogyan pótolod a fehérjét? stb). Szerencsére a közvetlen környezetem, ha nem is mindenki ért vele egyet, de tiszteletben tartja a döntésemet. Kicsit próbálom „nevelni” őket, mindig megkóstolják azt, amit én eszem, és minden alkalommal rácsodálkoznak, hogy milyen finom." (Móni, 42)


Mit tanácsolsz annak, aki vegán szeretne lenni?

"Vásárolj be pl. zabpehelyből, banánból, mazsolából a reggelihez, nézz ki egy pár helyet a környéken, ahol ehetsz délben/este (kínai, indiai, mexikói, hummusz bárok, direkt vegán helyek, vagy csak cseréltesd ki pl. a húst gombára az étteremben, vagy arra amit szeretsz), vagy csinálj otthon pár mindent bele zöldséges ragut rizzsel, tésztával, játssz a fűszerekkel.
Olvass a miértekről és a hogyanokról, hogy meg tudd magyarázni a körülötted levőknek, miért döntöttél így."  (Péter, 36)

"Tedd meg!  Ne a kifogásokat keresd, hogy miért nem tudod megtenni. Igenis mindenki képes rá. Kizárólag elhatározás kérdése. Ha nehéznek érzed, keress meg más vegánokat, akik segítenek információkkal. " (Orsi, 26) 

"A legfontosabb, hogy mélyen belül meg légy róla győződve, hogy helyes amit teszel. Gyűjts információkat arról, hogy mivel jár a hús-, tej-, és tojásipar mind az állatok számára, mind a környezetre nézve. Ha ezek megvannak, onnantól már könnyen jön a többi lépés. "(Kati, 20)

 "Nem tudod nagyon elrontani :)  Már annyi internetes oldal és fórum létezik, rengeteg a gyakorlatias információ! Inkább a lelki oldalra fontos figyelni szerintem. Számomra a legnagyobb csalódás az volt, mikor megértettem, hogy még a hozzám közelállók sem lesznek rögtön vegánok, miután szembesítem őket az információkkal, és csak gyártják a kifogásokat. A folyamatos ellenállásba ütközéssel együtt élni, türelmesen és szeretettel tenni a dolgunkat az állatokért és a földért, erre kell felkészülni." (Zsófi, 22)


"Ne hallgass a sok okoskodóra, csináld úgy, ahogy neked tetszik! "(Móni, 42)

2017. május 7., vasárnap

10 vegán anyuka

Megan Ferreira
"A kisfiam most 18 hónapos, máig szopizik, de visszautasítja a lefejt tejet. Abban a szerencsében van részem, hogy a tejem egy részét a kezdetektől fogva olyan babáknak ajándékozhatom, akiknek nagy szüksége van rá. Ez az én részemről tudatos, szabad döntés. Velem és más ember anyákkal ellentétben a tehenek nem választhatnak, hogy akarják-e másnak adni a tejüket, akarják-e a gépi fejést és a kicsinyeiket teljes mértékben akartuk ellenére szakítják el tőlük. Mindezt azért, hogy emberek tömegeinek gyártsanak élvezeti cikkeket (tejtermékeket).
Az, ahogyan a tehenek anyaságát kizsákmányoljuk, teljes mértékben helytelen. Szavakkal leírhatatlan  az a fájdalom és szenvedés, amit az egymástól elszakított anya és kis borja átélnek.A tejipar minden formája kegyetlen és felesleges, sőt, könnyű szerrel kikerülhető lenne, ha kinyitjuk a szemünket és a szívünket."



Rama Ganesan
"A tehenek nem az embereknek termelnek tejet, hanem a borjaiknak. Jonathan Forer "Eating Animals" című könyve nyitotta fel a szememet, amit a nagy fiam mutatott meg, mikor bekerült a Duke Egyetemre. Azelőtt bele se gondoltam, pedig milyen nyilvánvaló: bármilyen állatfaj nősténye csak akkor termel tejet, ha kicsinye születik. A tejipar erőszakkal termékenyíti meg a teheneket, s a borjakat mint "melléktermékeket", azonnal elveszik az anyukájuk mellől. A tehén számára a kicsinye a mindene. A borjú számára az anyja az univerzum közepe. Semmi mást nem akarnak, csak együtt lenni. Akárcsak mi, emberek.
De a kicsiket elszakítják az anyjuktól, nagy részüket vágóhídra küldik, de addig is egy tápszert kapnak, míg az anyjuk teje a szupermarketek polcaira kerül.
Amikor elolvastam a fent említett könyvet, vegán lettem és az állatok jogainak védelmezője. Hálás vagyok a gyerekeimnek, akik a kezembe adták a könyvet. Nagyon várom már, hogy egy olyan világban éljünk, ahol minden anya és gyermeke megkapja azt a tiszteletet, ami jár nekik."


Anna Pippus
Habár már a terhességem előtt vegán voltam, igazán csak akkor értettem meg, mi a baj a tejiparral, hogy megszületett az első kisbabám. A terhesség és a szülés megterhelő, mind mentálisan, mind fizikailag. De megéri. Mert utána ott van veled a kisbabád.
Az emberekhez hasonlóan a tehenek is oxitocint termelnek szülés közben. Ez a hormon indítja be a kötődést nálunk is, náluk is. Egy emberi anya ki tudja ezt fejezni szavakkal: az életünket adnánk a gyermekünkért, elönt minket egy olyan fokú szeretet, amit azelőtt el sem tudtunk képzelni. Ez az oxitocin hatása.
Két fiam van. Ha tehén lennék, már mindketten halottak lennének. Megették volna őket. Én pedig még mindig gyászolnám őket és talán még többeket. Egy gyermek elvesztése minden anya legszörnyűbb rémálma, de ugyanígy az is, ha azt látod, hogy a gyermeked szenved. Ha lányaim születtek volna, akkor tehénként az még rettenetesebb lenne, mert tudnám, hogy ugyanaz a szörnyű sors vár rájuk, mint az enyém.
Elviselhetetlen kín lehet látni, ahogyan a kicsinyedet elrángatják mellőled és tehetetlen vagy. S mindezt évről évre újra.Felfoghatatlan, miért tesszük ezt az állatokkal, holott nincs szükségünk tejtermékekre.
Láttam képeket tehenekről, akik még annyira frissen szülés után vannak, hogy maguk mögött húzzák a szülés után távozó (méhlepény talán?) dolgokat, de már a fejőgépekre kapcsolták őket. Elborzaszt ez a rendszer."


Michelle Carrera
"Attól a pillanattól, hogy megszületett, a kötelék a fiam és köztem eltéphetetlen. Ő a mindenem.
A tejtermékekről nekem az az elképzelhetetlen szenvedés, tehetetlenség és kétségbeesés jut eszembe, amit egy anya átél, ha elszakítják tőle a kicsinyét. A tejiparban a tehenek ezt évről évre átélik, s a tejet, amit egyedül a kicsinyüknek termeltek, árucikké alakítják. Megszakad a szívem, ha erre gondolok. Hogyan támogathatja ezt bárki? Különösen egy anya.
A kisfiam a fény az életemben. Mindaz a munka, amit a közösségben végzünk, az hogy vegán ételt osztunk a Chilis on Wheels-zel, mind abból a leckéből ered, amit az Ő születése tanított meg nekem.
Buddha: Szeresd az egész világot úgy, ahogyan egy anya szereti a gyermekét"


Karen Ellis-Ritter
"Az, hogy megtapasztaltam, milyen anyává válni, még jobban megerősített abban, hogy kiálljak a tejipar ellen. Az ikreim 11 héttel korábban születtek és 3 hónapot töltöttek kórházban. Nagyon sokat kellett fejnem és átéltem ennek a fájdalmát. A tehén anyák egész életüket így töltik, folyamatos gyulladásokkal, iszonyatos fájdalmak közepette. De számukra sosem jön el a megkönnyebbülés. Elképzeltem, milyen lenne, ha a tejemet egy másik faj venné el és elszakítanák tőlem a kisbabáimat. Egyszerűen felfoghatatlan lenne."


Caitlin Campbell
"A kislányom születésének napján leírhatatlan csodálatot és mély összetartozást éreztem mindazokkal, akik átélték a szülés kimerítő, összezavaró és átformáló élményét. Megdöbbentő volt érezni, ahogy a melleim szinte kifakadtak minden alkalommal, amikor a kislányom, Melody, vizuálisan vagy hanggal éhséget jelzett. A szeretet fizikai megnyilvánulása volt ez, és annak a csodája, milyen összehangolt a két test és mennyire szükségünk van egymásra ebben az érzékeny időszakban.
Melody szoptatása közben fogott el a mély részvét a tehenek iránt, akiktől a 9 hónapos terhesség és  egy hosszú és fájdalmas szülés után azonnal elszakítják a gyermeküket. Sosem tapasztalhatják meg, milyen szoptatni a kisbabájukat.
Elképzeltem, milyen lenne, ha Melody-t elszakítanák tőlem és engem egy fejőgépre kötnének, csak azért, hogy aztán a tejemből csokit készítsenek vagy valaki reggel a müzlijéra öntse. Hogyan kívánhatjuk ezt a sorsot bárkinek is?"
 


Mel Baker
"A terhesség és a szülés számomra nagyon nehéz volt. De a kisfiam, aki azóta velem van, mindent megér. Az öröm, amit ad, kifejezhetetlen. Egy anya attól a perctől kezdve bármilyen akadályt le tud győzni a gyermekéért.
Egy éves volt a fiam, amikor tudomást szereztem arról, hogy a tejükért tartott teheneket éppen úgy megölik, mint a húsukért tartottakat, sőt, a kicsinyeiket millió számra ölik meg világszerte. Hogyan támogathatja egy anya ezt a kegyetlen rendszert? Hogyan is ehetnék ezek után sajtot?
Hat év telt el azóta és még mindig szégyellem, hogy egykor magam is tudatlan fogyasztója, támogatója voltam ennek az iparágnak. De már soha többé!"


Krista Simons
"Az első terhességemnél elhittem, amit mondtak nekem, hogy a tehén tej jobb lesz a gyermekemnek, mint az anyatej. A másodiknál már mindenképpen szoptatni akartam. A kisfiam az első héten inkubátorban volt, én pedig 2 óránként fejtem. A negyedik napon engem hazaküldtek a kórházból. Borzalmas érzés volt elválni a fiamtól. Akárcsak a teheneknek, amikor elszakítják tőlük a kicsinyüket. Az anya és gyermeke közti kötődés már a terhesség során elkezdődik. Amikor világra jön, semmit nem akarunk jobban, mint vele lenni. Azt, amit nekem át kellett élnem, a tehenek egész életükön át szenvedik el: az elválasztást, a gépi fejést, azt, hogy nem gondozhatják, óvhatják a kicsinyüket. Csakhogy én és a fiam 6 nap után újra együtt lehettünk. Az én fiam hazajöhetett. A tehenek soha nem látják viszont a borjaikat. Ez az egyik oka annak, hogy vegán vagyok és leszek életem végéig."

Marla Rose
"Amikor a fiam született, már 7 éve vegán voltam. A szülés után egy hétig kórházban kellett maradnia és ekkor éreztem át igazán, mit jelent az, hogy a tehenektől elszakítják az újszülött kicsinyüket. Amikor végre hazajöhetett, napokon át csak feküdtem vele az ágyon, szoptattam és bámultam ezt a gyönyörű kis lényt és azt éreztem, soha de soha többé nem veheti őt el tőlem senki. Nagyon jól tudtam, hogy ezekben a percekben is rengeteg anyától szakítják el a kicsinyét a tejiparban. Mi együtt vagyunk, biztonságban vagyunk. De a tejfarmokon az újszülötteket kegyetlenül rángatják el az anyjuk mellől, hogy őket megöljék és a tejet az embereknek adják el. Mindez olyasmi, aminek a fájdalmát minden anya átérzi."

Alkemia Earth
19 évesen szültem először. A tejet már korábban sem szerettem, de a sajtot és egyéb tejtermékeket annál inkább. Egy nap a piros lámpánál álltam, a kislányom a hátsó ülésen, és elhaladt előttünk egy csirkéket szállító teherautó.
Ahogy néztem őket, összezsúfolva a hőségben, a rabszolgatartás jutott eszembe. Végtelen szomorúságot éreztem. A teherautó elhaladt előttem. A csirkéken látszott, hogy alig-alig élnek. Az az egy másodperc végtelennek tűnt. Egy életre megváltoztatott.
A kislányommal sokat figyeltük a természetet, az állatokat, ahogyan a kicsinyeiket táplálják, igen, teheneket is (Colorado-ból származunk). Elgondolkodtatott, vajon miért van az, hogy az ember először anyatejjel táplálja a gyermekét, majd elválasztja és elkezdi egy másik állat anyatejével etetni. Miért vagyunk mi az egyetlen faj a Földön, aki ezt teszi? Miért érezzük feljogosítva magunkat, hogy elvegyük mások tejét?
Saját megfigyeléseim alapján arra jutottam, hogy semmi szükségünk más állatoktól elvenni semmit. A növények felé fordultam. Az állatokat békén hagytam. A növényi étrendtől elmúlt a kislányom ekcémája is, ez is jel volt, hogy jó úton haladunk."

Az eredeti angol nyelvű cikk: http://freefromharm.org/animal-products-and-culture/mothers-against-dairy/
Fordította, kivonatolta: Bonifert Anna

HOGYAN VESZIK EL A TEJIPARBAN A KISBOCIKAT AZ ANYJUKTÓL:

2017. május 6., szombat

Csibusz története

Egy éve érkezett, és fél évvel ezelőtt halt meg. Eddig alig néhány embernek tudtam beszélni róla. Most, hogy új kiscsibe került a családba, minden emlékem előtör, és ha most nem nézek szembe velük, akkor soha.










2016. május elején találták Csibuszt egy budapesti ovi kukájában. A gyerekek hallották meg kétségbeesett csipogását. Alig pár napos lehetett. Egy vegán aktivista társam vette magához, majd pár nap múlva hozzám került annak reményében, hogy ha felnő, kint élhet a kertben Lottival és Kittivel.


Korábbi hibáimból tanulva Csibusz sokat volt ketrecben, hogy védve legyen a velem élő kutyáktól és cicáktól. Szereztünk infralámpát is, mert olyan pindurka volt, hogy folyamatos melegre volt szüksége. Nem mertem vele együtt aludni, nehogy agyonnyomjam, pedig mindig nagyon sírt lefekvés előtt. A csirkék számára nem természetes az egyedüllét, és a plüssállatokkal, amiket kapott, nem lehetett becsapni.


Matyi kutyám hátán szeretett nagyon aluszkálni. Sőt, ami elsőre roppant rémisztő volt: bebújt a szőnyegen fekvő kutya hónalja alá, és előrenyújtott fejjel aludt, éppen olyan pózban, ahogy a piacon megvételre felkínált madárhullák fekszenek a hűtőpultban. Neki így volt kényelmes… én meg frászt kaptam.

   
Első pillanattól kedves és magabiztos kismadárnak ismertük. Nemcsak jóban volt a vele egy szobában cseperedő mentett babacicákkal és Vackor nyuszival, de amint picit nagyobbacska lett, rendet is tartott közöttük. Fel-alá futkosva rendezgette őket, mint egy terelőkutya.

Két-három hónapos korában, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy elviseljen pár kokit, kiköltözött Lottihoz és Kittihez a kertbe. Lotti ugyanis mint hivatalos Főmadár fontosnak tartja, hogy a rangsorban alá tartozó madarak eleinte kapjanak napi öt-tíz koppintást a fejükre (lásd: Vili, a veréb rajzfilm J). Ekkor még nem tudtuk, Csibusz kakas vagy tyúk lesz-e, ha nagy lesz – reméltük, hogy tyúk.


Noha nagyon élvezte a kerti életet, rengetegszer kaptam azon, hogy mint egy kutya, a lábtörlőn toporogva várja, hogy beengedjem. Ha valamelyik kutya kinyitotta az ajtót, már lépdelt is befelé nagy büszkén. Ha mindez hajnalban történt, akkor elbűvölő szokása volt – ahogy egy időben Lottinak is –, hogy felugrott a még paplannal betakart lábamra vagy a hátamra, és elhelyezkedett rajtam, mint egy cica. Komoly igénye volt a testi kontaktusra, ahogyan minden eddig általam megismert madárnak. Ha a kanapén ültem, felugrott, és mellém telepedett. 

  

Ha ettem, kivette a kezemből, a tányéromból a falatot, bármi is volt az. Neki ugyanis mindent meg kellett kóstolnia. Soha, egyetlenegyszer sem csípett meg sem engem, sem mást. Azt hiszem, fel sem merült benne, hogy a csőrével ártani is tudna.



Többnyire későn járok haza, amikor már alszanak a madarak, de nyáron jó néhányszor előfordult, hogy még világosban értem a kertkapuhoz. Csibusz ilyenkor hatalmas szárnycsapkodások közepette rohant felém, majd amikor beléptem, csak toporgott mellettem – ilyenkor mindig olyan volt kicsit, mint aki zavarba jött. Tudniillik nagyon örült nekem, de mivel annyira különböző állatfajokhoz tartozunk, nagyon nehezen tudtuk a szeretetünket kifejezni egymás iránt. A madarak nemigen simogatják egymást. Cirógathattam a nyakát, ölbe vehettem, de mindezt láthatóan sokkal inkább jóindulatúan megengedte, mint értékelte. Azt figyeltem meg, hogy madaraknál az egymás mellett töltött idő az összetartozás jele. Szeretnek odatelepedni azok mellé, akiket családtagjaiknak tartanak. Csibusz nemcsak engem tisztelt meg ilyen formán szeretetével, de a nagy kutyámat, Matyit is, és a kiscicákat, akikkel felnőtt. Napjai nagy részét a madártesókkal töltötte a kertben, de mindennap annyit volt bent velünk, amennyit csak tehette.


Játszanak... <3 p="">


Nyár végére már sokkal nagyobb volt, mint Lotti és Kitti. Ez önmagában nem lett volna baj, de elkezdett felugrálni rájuk. Már ez is gyanús volt, de biztossá csak akkor vált, hogy kakas, amikor elkezdett reggelenként kukorékolni. Először csak hat körül, később már öt óra tájban, néha nem sokkal négy után. Lévén, hogy évek óta többnyire délután és este dolgozom, ez a hajnali ébresztő eleinte megviselt. Körülbelül egy hétbe telt átállni arra, hogy amint hazaérünk, azonnal vacsora és alvás. Tízkor már egészen biztosan aludtunk. Meg kell mondanom, hogy sokkal jobb így élni! Csibusz első kukorékolására felébredtem, kiszaladtam, és ölben behoztam. Ilyenkor a nappaliban fel-alá járva folytatta a rendkívül hangos kukorékolást. Matyi kutyám meg volt tőle ijedve, de én fontosnak éreztem, hogy ne kint kiabáljon, nehogy a szomszédok rossznéven vegyék – ráadásul egyikükkel azóta nem beszélek, hogy közölte, ha én nem szelektálok a kutyáim között, akkor ő fog. Egyszóval féltem, hogy kárt tesznek Csibuszban, ha nem hagyja őket aludni. Ellenőriztem, hogy ha bent kukorékol, és minden ablak csukva, akkor nem hallatszik ki a kertbe. Viszont sajnos napközben is sokszor rázendített. Különösen akkor, ha a kutyák ugattak – nehogy már ő maradjon ki! Örömében is sokszor kukorékolt. Egyébként elbűvölően csinálta.



Idővel kezdett sokat ugrálni a lányokra, ezért elvittem egy dokihoz, hogy megkérdezzem, lehet-e baja a kifejezetten kistestű Kittinek attól, hogy egy három-négykilós kakas nehezedik rá, illetve lehet-e esetleg ivartalanítani Csibuszt. A válasz: igen, ebből bizony gerincsérülés lehet Kittinél, és sajnos nem, ilyen idős korban már nem lehet ivartalanítani egy kakast. Felmerült annak a lehetősége is, hogy menhelyre kerüljön, ahol vígan ugrálhat a lányokra, és mindvégig teljes életet élhet. Ezt is megvitattam az állatorvossal, aki ránk nézett – ölemben az elképesztően békés, hatalmas kakassal –, és azt mondta, szerinte maradjunk mi együtt… Így hát fogtam magam, és kerítést építettem a kert közepén. Lett lányrészleg és fiúrészleg. Csibusz továbbra is ugyanúgy bejárt, sokat lógott együtt a macskákkal és Matyival, és úgy tűnt, ez így rendben lesz. Szeretetben éltünk. Nem volt tökéletes ez így, de nem tudtunk jobbat kihozni a helyzetből.

Ősszel arra figyeltem fel, hogy valamivel később, vagy egyáltalán nem kukorékol. Volt, hogy bejött, felült a kanapéra, és órákig ott pihent a cicákkal. Furcsálltam a viselkedését, de többen mondták, hogy az idő hűlésével ez bizony normális. Aztán egyszer mintha sántított volna az egyik lábára. Nem voltam benne biztos, hogy szaladni kell-e az orvoshoz, pedig szaladni kellett volna. Egy hétfő hajnalon Csibuszt a földön találtam az asztal mellett, amin aludni szokott. Az oldalán feküdt, félig megmerevedett lábakkal. Pontosan olyan volt, mint ahogyan annak idején Matilda érkezett hozzánk! Megijedtem, de mivel Matilda felépült, magabiztosan kihúztam magam, és azt mondtam, semmi vész, meggyógyulsz. Behoztam a kanapéra, kibéleltem egy kosarat, és elszaladtam a zöldségeshez, hogy vegyek paradicsomot, kendermagot és rukkolát, mert Matilda annak idején ezekkel gyógyult fel. Mire visszaértem, Csibusz halott volt.

Nem tudtam és ma sem tudom szavakba önteni, mit éreztem. Az önvád és a bűntudat megmérgezi a gyászmunkát, sajnos ebben is van már tapasztalatom. Nincsenek biztos információk, csak sejtések, amik attól függően váltakoznak, honnan és milyen hangulatban tekintünk rájuk. Lehetett ez mérgezés, lehetett fertőzés, sosem tudjuk már meg. El kellett volna vinnem orvoshoz, amikor nem kukorékolt, csak sosem tudom, mikor izgulom túl a dolgokat, és mikor nem. Olyan sokszor küldtek már haza állatorvosok azzal, hogy nincs semmi baj, rémeket látok. Jobban kellett volna vigyáznom Csibuszra. Megtettem, amit akkor éppen tudtam, de ez nem volt elég. Többet kellett volna, és Ő már soha többé nem jön vissza.

Most ismét becsöppent a családunkba egy kiscsibe: Lili. Vajon sikerül vigyázni rá? Őszintén szólva nagyon félek. 

Írta: Bonifert Anna
Szerkesztette: Mezei Katalin

2017. április 19., szerda

Üdv az oldalon!

Szinte biztos, hogy Téged is, ahogyan engem is: vegyes táplálkozásúnak neveltek. Azt tanultuk, hogy ez így normális. Nem túl jó érzés rájönni, hogy amit a szüleink és tanáraink etettek velünk – konkrét és átvitt értelemben egyaránt – az nem volt éppen a legjobb. De ha ezen a sokkon túltesszük magunkat, akkor rájövünk, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért és azok következményeiért. Mivel szüksége valójában nincs rá, az ember maga dönthet arról, fogyaszt-e állati eredetű élelmiszert és egyéb termékeket vagy sem.  

„Az állathasználat 99.9999%-a csupán kényelemből, megszokásból vagy élvezetből történik.”     
Gary L. Francione

   Vegánnak lenni azt jelenti, hogy az ember elutasítja az állatok saját céljainkra való használatát. Ez pedig azon az egyszerű tényen alapszik, hogy az állatok nem az emberekért léteznek. Ebből kifolyólag a vegán ember nem fogyaszt vagy használ olyan holmit vagy szolgáltatást, amihez állatokat használtak. Tehát nem eszik húst, tejterméket, tojást, mézet, vagy bármi mást, amit állatoktól vettek el. Nem használ vagy visel bőrt, gyapjút, selymet, toll és szőrme holmit. Nem jár állatkertbe, állatokat szerepeltető cirkuszba, vadászatra, horgászatra és hasonló helyekre. Nem használ olyan kozmetikumokat és tisztítószereket, amelyek állati eredetű összetevőket tartalmaznak és olyanokat sem, melyeket állatokon teszteltek. Végül, de nem utolsó sorban, amikor van választási lehetősége, kerüli az olyan gyógyszerek és egészségügyi eljárások igénybevételét, amit állatok használatával fejlesztettek ki. 

   Mindez első hallásra nehéznek vagy kivitelezhetetlennek tűnik. A vegán elvek betartására senki nem kényszeríti az embereket, mindenki a maga tempójában valósítja meg. A kulcsszó nem a lemondás, hanem a változtatás. A vegánok nem aszkéták, nem kenyéren és vízen élő szentek. Teljesen hétköznapi emberek, akik vették a fáradtságot, hogy újra gondolják régi szokásaikat és új szokásokra cseréljék azokat.

2017. április 6., csütörtök

Élni és élni hagyni

Azért szeretem ezt a filmet, mert intelligensen érvel és a megértésre, az információra építve gondolkodtat el. Nem tudok olyat mondani, ami szerintem fontos és nincs benne. 


  Mikor vegánok leszünk, jellemzően szinte azonnal el is akarjuk mondani mindenkinek. Van, aki receptblogot indít, van, aki cikkeket fordít, van, aki filmet csinál. Mark Pierschel például elkészítette ezt a fantasztikus filmet, az Élni és Élni hagyni-t. Intelligens és szelíd, mégis meggyőző. 
    A témát minden oldalról körüljáró riportokból álló film félig németül, félig angolul van. Magam írtam hozzá 2014-ben a magyar feliratokat, ezért kaptunk Marktól egy dvd-t, amivel nyilvános vetítéseket tudunk szervezni. Az az egy mondat, amiért annak idején beleszerettem a filmbe, így hangzott: "Ha én, aki naponta öltem és főztem állatokat, ha én vegánná tudtam válni, akkor bárki tud". 



A filmben megszólalnak a vegán mozgalom legnagyobb koponyái, mint például Gary L. Francione, Peter Singer, dr Colin Campell (Kína tanulmány), Melanie Joy pszichológus, továbbá vegán élsportolók, állatmentő aktivisták, állatmenhely vezetők, a fentebb már idézett azóta vegán chef és étteremvezető és még sokan mások. Egy fiatal lány meséli el a történetet, így egy teljesen hétköznapi vegán szemein keresztül nézünk körbe a vegán mozgalomban. Valóban olyan, mint egy körkép. Tapasztalt vegánoknak is izgalmas, érdeklődők számára pedig egyenesen lehengerlő! Ez volt az a film, aminek a Toldi mozis premierjéről apukám azzal jött ki, hogy hallod, ezt a Kína tanulmányt el akarom olvasni!

A rendezvény gyerekbarát, kutyabarát és ingyenes.
 Az étteremben fogyasztani nem kötelező, de érdemes.
Eddig minden filmklub hétvégén volt, most kipróbáljuk, működik-e hét közben.

Gyászmunka tyúkoknál

Sehol nem olvastam azelőtt, hogy a tyúkok gyászolják az elvesztett társukat. Pedig milyen magától értetődő ez igazából... Kitti elmúlt két h...