2012. december 3., hétfő

BRÚNÓ TÖRTÉNETE


A bostoni irodában ülve kibámultam a zúzmarás ablakon és Olaszországról álmodoztam. Egy kis farmról tele állatokkal, akik zöld legelőkön bóklásznak, vagy a lábamnál kotyognak, mohón várják a nekik dobott szénát és gabonát. Még egy hónap és ott leszek. Önkéntes leszek egy igazi kis vidéki biotehenészetben, Olaszországban.
Akkoriban már öt éve vegetáriánus voltam, imádtam a sajtot és tetszett a gondolat, hogy olyan közel lehetek a forráshoz, amennyire csak szeretnék. Szerettem volna tudni, honnan származik az ételem és részt venni a megtermelésében. Mi lehetne idillikusabb, mint a templom harangjátéka és a türelmetlenkedő tehenek hívószava szerint élni az életem?
Mikor megérkeztem, úgy tűnt a farm mindaz volt, amit elképzeltem. Minden reggel a megálmodott harangzúgásra ébredtem.  Igazi európai reggelivel kezdtem a napot, frissen fejt tejjel, természetesen. Utána felbaktattam a dombra, kitakarítottam a tehenek és kecskék istállóját, megetettem a csirkéket, és ha szép volt az idő, sétára indultam a kecskékkel az erdőbe vagy a tehenekkel a legelőre. Nagyon meghitt volt az egész.
A történet, amit igazából meg szeretnék osztani veletek, egy szarvasmarháról szól, Brúnóról, akinek sokat köszönhetek.
Első találkozásunkkor félreugrottam, mikor ez a mókás állat megpróbálta megnyalogatni a kabátomat. Egyszer, mikor nem figyeltem, a nyelve elérte a karomat. Így visszagondolva leginkább egy nedves súroló szivacs érintéséhez tudnám hasonlítani azt az érzést.
Brúnó sosem tartott velünk a legelőre, mert mint bikát, túl kiszámíthatatlannak tartották. De minden reggel türelmetlenül várta a maga adagját a tejből, akár csak a mellette lakó nőstény, aki első borját várta és Max, egy kisebb fajta bika.
Nagyon élveztem, hogy tejet adhatok nekik. Egyszer sem tűnődtem el azon, milyen furcsa dolog, hogy elvesszük a tejet Max anyjától és két másik tehéntől, majd odasétálunk és adunk belőle egy kicsit Maxnak és a vályúból Brúnónak is. Csak az imádnivaló állatokat láttam, akiket boldogan etetek.
Így ment ez jó másfél hónapon keresztül, amikor is egy „Brúnó” feliratú cetli kezdett keringeni a házban.
                 -    50 kg Paul-nak
                 -    125 kg Nichole-nak
                 -    25 kg Lupo-nak
Felosztották egymás között Brúnó testét. Vendéglátóm, aki maga is vegetáriánus volt, azt mondta, ez a munka legrosszabb része. Már megérkezésem előtt figyelmeztetett, hogy néhány állatot el kell adnia, hogy el tudja látni a többit. De egészen addig nem fogtam fel, hogy ez mit jelent. Akkoriban imádkoztam a lelkükért és örültem, hogy jó jó életük volt, hogy boldogan éltek.
Egy hétre rá a lista készen volt. Jövő szombatra vártunk egy ismerőst, aki segít Brúnót átvinni egy másik istállóba, ahol átmenetileg lesz, mielőtt beteszik a mészáros teherautójába.
Ahogy egyre közeledett a szombat reggel, a többi önkéntessel együtt feszülten vártuk, hogy vajon Brúnó ellenkezik-e majd. Még meg voltak a szarvai és bizony hatalmasra nőtt kezeink alatt.





   
Amikor vendéglátóm és az ismerőse elindultak a dombra, a leheletük még látszott a levegőben. A traktor lassan döcögött fölfelé. Mi, akik a házban maradtunk, némán hallgattuk a traktor távolodó hangját, majd türelmetlenül vártuk, hogy visszatérjen. Végül hallottuk, hogy a traktor lassan leereszkedik a dombról. Ahogy feltűnt a kanyarban, láthattuk azt is, hogy Brúnó nem harcolt, nem ellenkezett. A traktorhoz kötve békésen poroszkált. Olyan vezette, akiben megbízott. Rajtunk kívül nem ismert más anyát. Miért ellenkezett volna? Miért ne bízott volna a kézben, ami etette és az állát vakargatta?
A következő reggel Brúnó már nem volt ott.
Másnap a teste darabokban érkezett vissza. Lévén hogy vegetáriánus voltam akkoriban, vendéglátóm nem kérdezte meg, szeretném-e megkóstolni a húst, amit segítettem “felnevelni”, de a többi önkéntest megkérdezték, kérnek-e majd a hamburgerből. Hezitáltak. Ez egyike azon kevés dolognak, amitől felfordult a gyomrom. Ha általában ettek húst, miért nem ettek annak az állatnak a húsából, akit segítettek felnevelni? Végül engedtek és ettek Brúnóból aznap éjjel. 
Eljöttem a házból aznap este, de a hamburger szagát még így is éreztem a ruhámon. Majdnem elbotlottam egy nagy fehér tárgyban, ami az úton hevert. Brúnó gerince volt. A kutyáknak dobták ki. A csigolyákhoz tapadva még itt-ott látszott a rózsaszín hús. Képtelen voltam összekapcsolni ezt a darab csontot és az állatot, akit szerettem. Ehelyett hátat fordítottam, bementem a szobámba és elaludtam.
Másnap felébredve azt írtam a családomnak és barátaimnak, hogy nem bánt Brúnó halála. Hazugság volt, noha akkor még nem ismertem be. Azt írtam: “ vega maradok, amíg csak élek, de ez a farm megtanított elfogadni a halált, mint az élet természetes részét”.
Hónapokba telt, míg beismertem, hogy hazudtam magamnak.  Azzal, hogy elfordultam annak az állatnak a csontjaitól, akit szerettem és gondoztam, saját magamat tagadtam meg. Hajlandó voltam elfogadni a leölését, mint “az élet természetes részét” s ezzel megint csak hátat fordítottam annak az alapvető igazságnak, amit tudtam, amit mind tudunk, még mielőtt az ellenkezőjét megtanítanák: minden élet értékes és nincs jogunk elvenni.
Ez pedig annyira magától értetődő, hogy ma már nevetségesnek tűnik, hogy más nézőpontot védjek. De gyakran pont az olyan dolgokat védjük a legvehemensebben, amikről a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem igazak.
Ahogy újra olvasom a leveleimet és blog bejegyzéseimet abból az időből, sírni tudnék a dühtől és szégyentől. Most már látom, milyen indokolatlan derűvel tekintettem ezeknek az állatoknak a sorsára. Helyénvalónak tartottam, hogy használjuk őket, mert mi emberek húsra és tejre vágyunk. Magam előtt látom a tekintetüket, ahogy mohón várják a reggeli tejadagjukat és reménykednek egy kis zöld szénában vagy egy kis áll-vakarásban. 
Ez a történet nem egy nagyüzemben játszódott. Ez egy gyönyörű szabad tartásos farmról szól, és olyan állatokról, akik boldognak tűntek. Boldognak címkézték őket, mert valaki törődött velük annyira, hogy a lehető legkevesebb testi fájdalmat okozza nekik, mielőtt megölik őket.
Ma már vegánként ébren élem az életem, és mindig magam előtt látom ezeket az állatokat. Brúnót, Ortensiát, az első tehenet, akit örömében ugrabugrálni láttam, Mariolanát a kedvenc kecskémet, aki épp az utolsó gidáját hordta ki és Maxot a legkisebb bikát, a következőt, akit majd eladnak a húsáért. 
Ezt az írást fordítottam:   Bruno - a New perspective on happy cows

10 vegán anyuka

Megan Ferreira "A kisfiam most 18 hónapos, máig szopizik, de visszautasítja a lefejt tejet. Abban a szerencsében van részem, hogy a te...