NEM ELÉG A NAGYOBB KETREC

    Amikor az emberek tudomást szereznek arról, milyen borzalmas dolgok történnek az állatokkal a mezőgazdaságban, a leggyakoribb reakciójuk ez: „nem szabadna kegyetlenkedni velük” vagy „csak úgy szabadna állatokat használni, ha jól bánnak velük”. A használat tehát nem baj, csupán a kegyetlenkedést kellene betiltani. Ezen alapszik számos nagy állatvédelmi szervezet tevékenysége. Azért lobbiznak, kampányolnak például, hogy a tyúkokat nagyobb ketrecekben tartsák, vagy ketrecek helyett nagyobb termekben. Ez az úgynevezett állatjóléti megközelítés. Ezzel szemben az állatjogi megközelítés azt a kérdést teszi fel: Van-e jogunk egyáltalán arra, hogy fogva tartsuk és megöljük az álatokat? Van-e jogunk egyáltalán használni őket?
   Nem azért használunk állatokat például étkezési vagy ruházkodási célokra, mert szükségünk van rá. Azért tesszük, mert ez a megszokott, bevett gyakorlat, és mert kényelmesebb nem változtatni.
   Az állatoknak esélyük sincs védekezni. Egyértelmű erőfölényben vagyunk. De az erőfölény nem egyenlő a joggal.
    Lehet állatok használata nélkül élni. Étkezni, ruházkodni, kikapcsolódni stb. Egészséges és egyáltalán nem nehezebb vagy drágább, mint a megszokott életvitelünk. Az állatok használata kegyetlen, minden jogalapot nélkülöz és felesleges

MI A BAJ A TEJJEL?


 De azért a tejről és a tejtermékekről csak nem kell lemondani?! - mondják -Hiszen a tehenek oly bőségesen ontják magukból, hogy teljesen ésszerű, hogy fogyasztjuk...
  Fájdalom, ez nincs így. A szarvasmarha, ahogy minden más emlős is, csupán az utód megszületése után termel tejet egy relatíve rövid ideig azzal a céllal, hogy az első hónapokban azzal táplálja a kicsinyét.
   Szöges ellentétben azzal, amit a tejipar akar elhitetni velünk durva reklámkampányaival, a tehén tej NEM létfontosságú élelmiszer az ember számára, ahogyan nem is ajándék a tehenektől. 
   Részben az természetellenes táplálás, részben a szelektív tenyésztés eredményeképpen egy tehén éves tejhozama 1983-ban átlagosan 5000 liter volt, szemben az 1950-ben jegyzett 1500 literrel.  A későbbi adat, tehát az 5000 liter, több mint tízszerese annak a mennyiségnek, amit egy borjú felneveléséhez termelne abban az egy évben.
Azzal, ha csupán békésen legelésznek a mezőn, nem lenne elérhető ilyen mértékű tejhozam.
    Ahhoz, hogy ezt a természetellenesen magas tejhozamot elérjék, a teheneket koncentrált fehérje száraztápon tartják a számukra normális fűfélék helyett, ami komoly anyagcserezavarokhoz vezet. Nem vezethet. Vezet. Ez rendszerint állandó hasmenésben és a gyomor súlyos fájdalommal járó elsavasodásában is megjelenik.
   A tejelő teheneket minden évben művi úton (inszeminációval) termékenyítik meg, illetve a módosabb gazdák embrió transzplantációval. A vemhesség, ahogy az embereknél is, 9 hónapig tart. A teheneket ebből a 9 hónapból 6-7 hónapon keresztül fejik is közben.
   Amikor egy tehén világra hozza a borját, pár órán belül elveszik tőle – ha nem így tennék, meglehetősen kevés tej jutna az embereknek. Természetüknél fogva a tehenek bensőségesen kötődnek az utódjaikhoz és ha lehetőségük van rá, születésük után egy teljes éven át gondozzák, óvják őket. Bevett gyakorlat, hogy a frissen született borjúkat elrángatják anyjuk mellől a tehén hisztérikus bömbölése közepette. Más helyeken éppen a tehenek kitöréseit megelőzendő, szülés után elszállítják az anyaállatot, hogy zavartalanul vehessék ki a borjat az elletőből.  Ahogy az ember anya is, a szarvasmarha is őrjöngő, kétségbeesett és mindenre elszánt, ha nem találja a kicsinyét. Napokig bőgnek, tombolva keresik a borjaikat. Ilyenkor nem ritkán nekimennek a tejüzem dolgozóinak, rúgnak és harapnak. 



   Az elszakítás után a tehenek napokig gyászolják a borjaikat. Az elkeseredett tehénbőgés megszokott hang a tejüzemek környékén élőknek. Miután a borjakat elviszik, a tehenekre naponta kétszer fejőgépeket csatlakoztatnak, hogy serkentsék és fenntartsák a tejtermelésüket. Egy borjú nyilvánvalóan ennél jóval gyakrabban szopna. Ilyen körülmények között az tőgyek begyulladása elkerülhetetlen.
   A tehenek normális körülmények között 20 évet élnek. A tejüzemekben 4 éves korukra kiöregednek és vágóhídra kerülnek.
   Az, hogy erről a közvélemény látványosan nem vesz tudomást, nagyrészt a modern reklámiparnak köszönhető, ugyanakkor annak is, hogy hajlamosak vagyunk a dolgokat olyannak látni, amilyennek szeretnénk őket. Sokkalta kényelmesebb hinni egy boldog farmban, ahol az elégedett állatok másra sem vágynak, mint hogy nekünk adják a tejüket és hasonlók.
(A szöveget Kath Clements "Why vegan?" és Melanie Joy "Why we love dogs and wear cows and eat pigs?" című könyvéből vett fejezetekből ollóztam össze.)



Egy 22 másodperces videó véres jelenetek nélkül:


Mi a gond a gyapjúval?

   A gyapjú olyan, mint a tej vagy a tojás: nem kell hozzá közvetlenül megölni az állatot, ahogy a húshoz. A helyzet viszont az, hogy még a legszolidabb gyapjúfarm mindennapi rutinját is állatkínzásnak minősítenénk, ha látnánk. Az állatokat itt is a profitszerzés eszközeinek tekintik. A kicsinyeket itt is elválasztják az anyjuktól.
   A birkák szőrét elvileg lehet úgy vágni, hogy az ne fájjon nekik és emiatt a többség abban a hitben ringatja magát, hogy ezzel nincs is semmi gond. Azonban ami a valóságban történik, azt leírni is fáj. Olvasni is fájni fog, de mindez össze sem hasonlítható azzal, amennyire nekik fájhat. A birkanyírókat nem óránként fizetik, hanem birkánként. Tehát jól felfogott anyagi érdekük, hogy minél gyorsabban dolgozzanak. Az ebből fakadó sérülések az egyszerű karcolásoktól egészen a csonkolásokig terjednek. A gyors munkának a birkák tőgye, pénisze, füle mind áldozatul eshet és esik is nap mint nap. Végül akárcsak a tehenek, a juhok is hamar kiöregednek az iparból, ilyenkor természetesen eladják őket egy vágóhídnak. A gyapjúiparáról híres Ausztráliából a kiöregedett birkákat hosszú hajóutakon szállítják a világ különböző távoli pontjaira, ahol levágják és elfogyasztják őket. 

Idevágó idézet az Állatvédők Könyve 8. fejezetéből:

"A gyapjú holmi nem létszükséglet, könnyedén helyettesíthető. Miért bántanánk másokat, ha meg tudjuk oldani a pulcsi-kabát-takaró kérdését másképpen is? Aki pedig kételkedik a birkák lelki érzékenységében, annak szeretettel ajánlom az alább következő beszámolót egy amerikai vegán állatmenhely egyik lakójáról, Marcy-ról.
     Amikor Marcy megérkezett hozzánk, a Peaceful Sanctuary állatmenhelyre, elveszített már mindent, amit lehetett. Sok-sok éven át volt rabja egy kicsi családi gyapjúfarmnak, ahol újra és újra szült és végignézte, ahogy a gyermekeit újra és újra elveszik tőle (értsd: elviszik megölni). Mire megérkezett a farmra, már nem maradt benne semmi remény. Az első ott töltött évében, amíg még látott, menekült mindenki elől, aki hasonlított a fogva tartóira: az emberek elől. Megértettük és tiszteletben tartottuk ezt, s nem erőltettük rá a közelségünket
     Marcy többnyire magányos és szomorú volt. Sokszor barangolt egyedül a mezőn és volt, hogy nem talált magától haza. Főképp azokban az időkben történt ez meg gyakran, amikor a szomszédos farmokon kisbirkák születtek, akiket elszakítottak az anyjuktól. Elárvult kicsinyek és meglopott anyák hangját és szagát fújta felénk a szél. Távolról néztük őt, ahogy ki tudja, mikre gondolva állt a semmibe meredve. Az emberektől rettegett, de a többi állatot kihajtva a mezőre, haza tudtuk hozni
   Talán sosem fogjuk megérteni, miért kezdett lassan mégis közelebb engedni minket magához. Minden nap egy ici-picit közelebb. Egészen addig, amíg már nem volt köztünk egyetlen centi sem. Amíg az orrát végül a mi orrunkhoz érintette. Semmi megfoghatót nem nyert a közelségünkből. Kapott bőven élelmet, kényelmes fekhelyet, szabadságot, társakat – mindent megkapott anélkül, hogy a közelünkbe kellett volna jönnie. Miért döntött mégis úgy, hogy megbízik bennünk, annak ellenére, hogy az emberek elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat tettek vele egész életében? 
    Nem tudjuk. De a helyzet az, hogy idővel nem csak elfogadott, de keresett minket. Ha bármelyikünk szerinte túl hosszú ideig volt benn a házban, a lábával kopogtatott az ajtón. Szokásává vált, hogy naponta többször ellenőrizze, megvagyunk-e. Utolsó évében még éjszakánként is őrséget állt a verandán. Amíg Chris haza nem jött este vagy akár másnap reggel, addig ott várt. Csak akkor ment el aludni a saját vackába, amikor Chris hazaérkezett, és Marcy meggyőződhetett róla, hogy mind a ketten épségben vagyunk. Mindig csak várt, anélkül, hogy finom falatokat vagy odafigyelést kért volna. Csak lecövekelt egy sarokban és semmi nem mozdíthatta el őrhelyéről, még a vihar, a hóesés, vagy Plútó, a kutya ugatása sem. Olyan volt, mint egy anya, aki a gyermekére vigyáz. Nem tágított, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Chris és én jól vagyunk. Azt akarta, hogy éljünk. Féltett minket. Soha nem múló félelemmel félt, hogy minket is elveszít, ahogy korábbi életében mindenkit, akit szeretett. Minden gyermekét, minden családtagját elveszítette. Eltökélt volt, hogy ez egyszer, életében először: nem hagyja. Őrizte hát a verandát minden éjjel, hogy tudja, mindkét embere él és jól van.
Ez egy egyszerű dolog. Többségünk érti, mit jelent a szeretet. Amit nem értünk az csak az, hogy hogyan volt Marcy képes megbocsátani a bántalmazóinak annyira, hogy szeretni tudjon hozzájuk hasonló embereket.”

A szöveg nem szószerinti fordítás, némileg lerövidítettem. Az eredeti angol szöveg itt olvasható: www.peacefulprairie.org/residentMarcie.swf
   Amikor ránézek a karácsonyra kapott gyapjú pulcsira, mindezt ott látom a minták között. Tudom, hogy meleg, tudom, hogy egészségesebb, mint a műszál és nem utolsó sorban olyas valaki adta, akit szeretek – de mindez semmi ahhoz képest, amilyen utat megjárt ez az anyag. Eljön az idő, amikor nem bírod tovább elviselni magad körül ezeket a tárgyakat.  
   Volt idő, amikor azt gondoltam, annak az állatnak már úgyis mindegy. Akkor legalább hordjuk, hogy ne legyen a szenvedése és halála mégsem hiábavaló. Vajon ugyanezt mondaná-e bárki akkor, ha a cipője kutyabőrből készült volna? S miért esne egy kutya élete és szenvedése nagyobb súllyal latba, mint egy birkáé?"

BRÚNÓ TÖRTÉNETE


A bostoni irodában ülve kibámultam a zúzmarás ablakon és Olaszországról álmodoztam. Egy kis farmról tele állatokkal, akik zöld legelőkön bóklásznak, vagy a lábamnál kotyognak, mohón várják a nekik dobott szénát és gabonát. Még egy hónap és ott leszek. Önkéntes leszek egy igazi kis vidéki biotehenészetben, Olaszországban.
Akkoriban már öt éve vegetáriánus voltam, imádtam a sajtot és tetszett a gondolat, hogy olyan közel lehetek a forráshoz, amennyire csak szeretnék. Szerettem volna tudni, honnan származik az ételem és részt venni a megtermelésében. Mi lehetne idillikusabb, mint a templom harangjátéka és a türelmetlenkedő tehenek hívószava szerint élni az életem?
Mikor megérkeztem, úgy tűnt a farm mindaz volt, amit elképzeltem. Minden reggel a megálmodott harangzúgásra ébredtem.  Igazi európai reggelivel kezdtem a napot, frissen fejt tejjel, természetesen. Utána felbaktattam a dombra, kitakarítottam a tehenek és kecskék istállóját, megetettem a csirkéket, és ha szép volt az idő, sétára indultam a kecskékkel az erdőbe vagy a tehenekkel a legelőre. Nagyon meghitt volt az egész.
A történet, amit igazából meg szeretnék osztani veletek, egy szarvasmarháról szól, Brúnóról, akinek sokat köszönhetek.
Első találkozásunkkor félreugrottam, mikor ez a mókás állat megpróbálta megnyalogatni a kabátomat. Egyszer, mikor nem figyeltem, a nyelve elérte a karomat. Így visszagondolva leginkább egy nedves súroló szivacs érintéséhez tudnám hasonlítani azt az érzést.
Brúnó sosem tartott velünk a legelőre, mert mint bikát, túl kiszámíthatatlannak tartották. De minden reggel türelmetlenül várta a maga adagját a tejből, akár csak a mellette lakó nőstény, aki első borját várta és Max, egy kisebb fajta bika.
Nagyon élveztem, hogy tejet adhatok nekik. Egyszer sem tűnődtem el azon, milyen furcsa dolog, hogy elvesszük a tejet Max anyjától és két másik tehéntől, majd odasétálunk és adunk belőle egy kicsit Maxnak és a vályúból Brúnónak is. Csak az imádnivaló állatokat láttam, akiket boldogan etetek.
Így ment ez jó másfél hónapon keresztül, amikor is egy „Brúnó” feliratú cetli kezdett keringeni a házban.
                 -    50 kg Paul-nak
                 -    125 kg Nichole-nak
                 -    25 kg Lupo-nak
Felosztották egymás között Brúnó testét. Vendéglátóm, aki maga is vegetáriánus volt, azt mondta, ez a munka legrosszabb része. Már megérkezésem előtt figyelmeztetett, hogy néhány állatot el kell adnia, hogy el tudja látni a többit. De egészen addig nem fogtam fel, hogy ez mit jelent. Akkoriban imádkoztam a lelkükért és örültem, hogy jó jó életük volt, hogy boldogan éltek.
Egy hétre rá a lista készen volt. Jövő szombatra vártunk egy ismerőst, aki segít Brúnót átvinni egy másik istállóba, ahol átmenetileg lesz, mielőtt beteszik a mészáros teherautójába.
Ahogy egyre közeledett a szombat reggel, a többi önkéntessel együtt feszülten vártuk, hogy vajon Brúnó ellenkezik-e majd. Még meg voltak a szarvai és bizony hatalmasra nőtt kezeink alatt.





   
Amikor vendéglátóm és az ismerőse elindultak a dombra, a leheletük még látszott a levegőben. A traktor lassan döcögött fölfelé. Mi, akik a házban maradtunk, némán hallgattuk a traktor távolodó hangját, majd türelmetlenül vártuk, hogy visszatérjen. Végül hallottuk, hogy a traktor lassan leereszkedik a dombról. Ahogy feltűnt a kanyarban, láthattuk azt is, hogy Brúnó nem harcolt, nem ellenkezett. A traktorhoz kötve békésen poroszkált. Olyan vezette, akiben megbízott. Rajtunk kívül nem ismert más anyát. Miért ellenkezett volna? Miért ne bízott volna a kézben, ami etette és az állát vakargatta?
A következő reggel Brúnó már nem volt ott.
Másnap a teste darabokban érkezett vissza. Lévén hogy vegetáriánus voltam akkoriban, vendéglátóm nem kérdezte meg, szeretném-e megkóstolni a húst, amit segítettem “felnevelni”, de a többi önkéntest megkérdezték, kérnek-e majd a hamburgerből. Hezitáltak. Ez egyike azon kevés dolognak, amitől felfordult a gyomrom. Ha általában ettek húst, miért nem ettek annak az állatnak a húsából, akit segítettek felnevelni? Végül engedtek és ettek Brúnóból aznap éjjel. 
Eljöttem a házból aznap este, de a hamburger szagát még így is éreztem a ruhámon. Majdnem elbotlottam egy nagy fehér tárgyban, ami az úton hevert. Brúnó gerince volt. A kutyáknak dobták ki. A csigolyákhoz tapadva még itt-ott látszott a rózsaszín hús. Képtelen voltam összekapcsolni ezt a darab csontot és az állatot, akit szerettem. Ehelyett hátat fordítottam, bementem a szobámba és elaludtam.
Másnap felébredve azt írtam a családomnak és barátaimnak, hogy nem bánt Brúnó halála. Hazugság volt, noha akkor még nem ismertem be. Azt írtam: “ vega maradok, amíg csak élek, de ez a farm megtanított elfogadni a halált, mint az élet természetes részét”.
Hónapokba telt, míg beismertem, hogy hazudtam magamnak.  Azzal, hogy elfordultam annak az állatnak a csontjaitól, akit szerettem és gondoztam, saját magamat tagadtam meg. Hajlandó voltam elfogadni a leölését, mint “az élet természetes részét” s ezzel megint csak hátat fordítottam annak az alapvető igazságnak, amit tudtam, amit mind tudunk, még mielőtt az ellenkezőjét megtanítanák: minden élet értékes és nincs jogunk elvenni.
Ez pedig annyira magától értetődő, hogy ma már nevetségesnek tűnik, hogy más nézőpontot védjek. De gyakran pont az olyan dolgokat védjük a legvehemensebben, amikről a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nem igazak.
Ahogy újra olvasom a leveleimet és blog bejegyzéseimet abból az időből, sírni tudnék a dühtől és szégyentől. Most már látom, milyen indokolatlan derűvel tekintettem ezeknek az állatoknak a sorsára. Helyénvalónak tartottam, hogy használjuk őket, mert mi emberek húsra és tejre vágyunk. Magam előtt látom a tekintetüket, ahogy mohón várják a reggeli tejadagjukat és reménykednek egy kis zöld szénában vagy egy kis áll-vakarásban. 
Ez a történet nem egy nagyüzemben játszódott. Ez egy gyönyörű szabad tartásos farmról szól, és olyan állatokról, akik boldognak tűntek. Boldognak címkézték őket, mert valaki törődött velük annyira, hogy a lehető legkevesebb testi fájdalmat okozza nekik, mielőtt megölik őket.
Ma már vegánként ébren élem az életem, és mindig magam előtt látom ezeket az állatokat. Brúnót, Ortensiát, az első tehenet, akit örömében ugrabugrálni láttam, Mariolanát a kedvenc kecskémet, aki épp az utolsó gidáját hordta ki és Maxot a legkisebb bikát, a következőt, akit majd eladnak a húsáért. 
Ezt az írást fordítottam:   Bruno - a New perspective on happy cows

LEVÉL EGY VEGÁN VILÁGBÓL

Kedves barátok és aktivista társak!

Manapság az állatvédő szervezetek többsége aktívan propagálja, támogatja, sőt, díjazza az úgy nevezett emberséges állati termékeket és emberséges állattartást. Három olyan valakiről írok most, akiken ezek az állatjóléti reformok „segítenek”. Az ipar így nevezi őket: 6-os, 35-ös és 67595-ös számú termelési egység. Az állatbarát vásárlók úgy ismerik őket, mint „bio tejtermék”, „rózsaszín borjúhús” és „szabadtartásos tojás”. Az állatjóléti aktivisták szemében ők az emberséges alternatíva. Egymás számára ők: anya, gyermek, testvér, barát. Önmaguk számára egyszerűen csak azok, amik mi is vagyunk önmagunk számára: öntudattal rendelkező, érzelmekkel, félelmekkel, emlékekkel teli valaki, aki minden kétségen felül élni akar.

#6 Most lett először anya. Kétségbeesésében magán kívül van. A borja eltűnt. Fel-alá járkál a kifutóban, fújtat és bömböl, hívja a kölykét, a legrosszabbtól fél – és az valóban bekövetkezett. Ő egyike annak a több ezer védtelen nősténynek, akik egy bio tejfarmon születtek. Egész életében egyik gyermekét a másik után veszti el és gyászolja majd bőgve. Terhesség és veszteség váltják egymást az életében, mindeközben őt fejik szakadatlanul. Az anyaságból csak egyetlen érzést ismerhet: a veszteséget.

    Még egészen fiatal, mikor a tejtermelése csökkenni kezd, teste-lelke megtörik, s egy iszonytató mészárszékre viszik az összes többi megtört, gyászoló, „elhasznált” anyával együtt. 
Ő az arc a biotej mögött.

#35 Két napos borjú. A köldökzsinór még ott lóg rajta, szőre még nyálkás a szüléstől, látása még homályos, lábai reszketegek.  Szánalmasan sír az anyja után. Senki nem felel.

Rövid kis életét árvaként éli le, az anyai szeretet helyett csak a reménytelen sóvárgást, az érzelmi kötelék helyett csak annak hiányát ismerheti.

Az emlék az anyjáról, annak hangjáról, szagáról hamar elhalványul, s ami megmarad, az csak a csillapíthatatlan vágyódás a melege után. Négy hónaposan őt és az összes többi borjút felpakolják egy teherautóra és a vágóhídra szállítják.

Miközben berángatják a mészárszékre, még mindig az anyját hívja, még mindig kétségbeesetten vágyik védelmező melegére, különösen akkor, amikor rettenetes képek és hangok közepette rémülten érzi meg maga körül a halál szagát. Kétségbeesésében, és a vigasz és védelem iránti elkeseredett vágyódásában ő is, ahogy a legtöbb kisborjú, szopni próbál annak az ujjából, aki őt a következő percben megöli.
Ő az arc a rózsaszín borjúhús mögött.


#67595 egyike annak a 80 000 madárnak, aki egy családi vállalkozásként működtetett szabadtartásos tojás farmon él. Soha nem látta a napot, soha nem érezte a füvet a lába alatt és soha nem ismerte az anyját.  Szemeit égeti az ammónia bűze, csupasz bőre tele horzsolásokkal, csontjai törékenyek a folyamatos tojástermeléstől, csonkolt csőre lüktet a fájdalomtól. Kimerült, legyengült és megtört. Egész nap neurotikusan csipked egy képzeletbeli ellenfelet, köszönhetően az egészéleten át tartó bezártságnak. Két éves és az élete a végéhez közelít. Tojáshozama lecsökkent és hamarosan a lehető legolcsóbb módon ölik le: elgázosítják 80 000 társával együtt. Három teljes munkanapon keresztül tart, míg végeznek velük. Két hosszú napon át fogja hallani a hangját és érezni a szagát annak, ahogyan a többieket ölik a gázdobokban az ő csűrje mellett.  A harmadik napon sorra kerül ő is. Lábainál fogva életében először viszik ki a levegőre. Ahogyan mind a 80 000 „elhasznált” tyúk, sőt, ahogyan étvágyunk évi 50 milliárd áldozata, ő is küzdeni fog, hogy tovább élhessen, s nem fogad el semmiféle magyarázatot vagy igazolást arra, hogy megfosztották szenvedéssel teljes kis életétől. Az egyetlentől, ami volt neki.

Ő az arc a szabad tartásos tojás mögött.


Őket „segítettük” tehát mi, állatvédők, a humánus állattartási gyakorlatok kifejlesztésével, propagálásával és kitüntetésével. Arra bíztattuk a fogyasztókat, hogy vásárolják ezeket a termékeket. Emberséges bánásmódnak nevezzük, noha egészen biztos, hogy egyikünk sem érezné emberségesnek, ha történetesen ő lenne az elszenvedője. 
A helyzet az, hogy együtt érző, felelősségteljes és etikus haszonállattartás nem létezik.
Az egyetlen emberséges és etikus alternatíva, amit ismerünk: a vegán életmód.
Miért vagyunk olyan kevesen, akik kimondjuk az igazat? Miért címkézzük emberségesnek a szabadtartásos tojást, mikor tudjuk, milyen borzalmakkal jár? Miért hallgatjuk el az emberek és önmagunk elől, hogy az együttérző állattartás csupán mítosz, marketing séma, megtévesztő címke?
Miért ajánljuk fogyasztásra az állatok húsát, tejét, tojását, mikor a dolgunk az volna, hogy harcoljunk az életükért úgy, mintha a sajátunk volna? Miért támogatjuk az állathasználatot, ha egyszer tudjuk, hogy az brutális, igazolhatatlan, helytelen és felesleges? Miért támogatjuk azt, amit megszüntetni szeretnénk? Miért erősítjük és jutalmazzuk az emberi felsőbbrendűség ideológiáját, mikor vegánként az lenne a feladatunk, az egyedüli feladatunk, hogy megkérdőjelezzük azt,
s felkínáljuk az állatokról való gondolkodás egy új formáját és annak gyakorlati megvalósítását?
Sokan azzal válaszolnak ezekre a kérdésekre, hogy a világ még nem áll készen a változásra, és hogy a világ soha nem lesz vegán. Ezen véleményekből következik, hogy a legtöbb, amit remélhetünk, hogy csökkentjük a ma állatainak szenvedését. De ez nincs így. Ez nem egy tény, hanem egy félelem – félelem a cselekvéstől, az akarat kudarca, önpusztító attitűd és végső soron: egy önbeteljesítő jóslat.  
Az igazság az, hogy a világ tényleg képes megváltozni. Valójában már számtalanszor változtak meg olyan dolgok, melyekről ez korábban elképzelhetetlen volt.
  Az igazság az, hogy a világ meg fog változni, de csak akkor, ha azért dolgozunk, hogy elősegítsük ezt a változást. Nem fog változni, ha arra buzdítjuk, hogy maradjon ugyanolyan. Meg fog változni, ha mindannyian kimondjuk az igazat, hogy nem létezik emberséges haszonállattartás vagy bármiféle állathasználat; hogy az egyetlen emberséges alternatíva a vegán életmód; hogy a haszonállattartás mindenféleképpen egy erkölcsi és ökológiai katasztrófa; hogy az állatok ugyanolyan személyek, mint te vagy én, s ugyanúgy elidegeníthetetlen joguk van az élethez és a szabadsághoz, mint neked vagy nekem; hogy vegánnak lenni nem pusztán egy választható életforma, hanem erkölcsi kötelességünk.
Többre vagyunk képesek.
Sőt, kötelességünk többet tenni.
Gyere el és nézd meg a saját szemeddel, mi minden elérhető, ha egy kis csapat elszánt aktivista minden idejét és erejét a vegán oktatásnak szenteli. Olyan oktatásnak, amely nem aláássa, hanem támogatja a végső célt, az állatok felszabadítását. Olyan oktatásnak, amelyben mindig ott az van az alapvető „légy te is vegán” üzenet, akár on-line információs oldalon, akár nyomtatott anyagokban, akár reklámokban, demonstrációkban, óriásplakátokon, rendezvényeken vagy éppen egy állat bensőséges személyes jellemzésben jelenjen is meg, mely a Prairie Blogban olvasható.
A Peaceful Prairie Menhely minimális költségvetéssel és egy teljes egészében önkéntes vegán aktivista maggal dolgozik. Ezek az aktivisták elkötelezettek aziránt, hogy elmondják a teljes igazságot a húsról, a tejtermékekről, tojásról. Ez az alulról szerveződő közösség olyasmit ért el, ami a nagy és tehetős szervezeteknek nemhogy nem sikerült, de amit azok következetesen alá is ásnak anti-vegán üzeneteikkel. A Peaceful Prairie létrehozott egy egyre növekvő vegán világot a nem-vegán világon belül. Egy helyet, ahol a menekült állatokat személyként kezelik, aminthogy azok is. Egy helyet, ahol az emberek nem kevesebbet hirdetnek fáradhatatlanul, mint az állatok teljes felszabadítását. Egy helyet, ahol az abolicionista elvek szavak, gondolatok és tettek formájában is élnek. 
Egy vegán állam az államban, melynek jelenléte máris érezhető a világ fizikai, politikai, pszichológiai és spirituális földrajzában is.
Gyere el és tapasztald meg magad!
Csatlakozz a munkánkhoz, hogy még többet érhessünk el!
Joanna Lucas

KÉTELYEK


                         (1) Mit ér az, ha csak én változok?

              A kereskedelem, a mezőgazdaság a vásárlók döntéseitől függenek. Ahogy változik a fogyasztói igény, úgy fog hozzá idomulni a gazdaság is. Szerte a világon egyre többen mondunk nemet az állati eredetű termékekre és keressük a vegán alternatívát. Ezzel egy időben mindannyian terjesztjük, továbbadjuk ezeket a gondolatokat. Ahogy egyre többen keresik, egyre olcsóbbak lesznek a vegán termékek. Egyre könnyebb lesz így élni és egyre többen térnek át erre az életformára. Egyre könnyebb lesz beszélni róla, egyre gyorsabban terjed. - Volt, amikor embereket fogva tartottak a bőrszínük alapján, volt amikor a nőknek nem volt szavazati joguk, volt, amikor a gyerekek közül nem járhatott mindenki iskolába. Egyik változás sem volt könnyű, de megtörtént hála azoknak, akik nem hagyták annyiban.

                        (2) De mi lenne, ha mindenki vegán lenne?        

          Durván harmad annyi földterületre lenne szüksége a mezőgazdaságnak, mint most, ha növényi táplálkozásra állna át az emberiség. Ez egyszerűen azért van, mert az állatok jóval több fehérjét fogyasztanak, mint amennyit termelnek. Egy disznóból elél 10 ember egységnyi ideig, míg abból a növényi fehérjéből, amit vele megetettünk 30 ember élne el ugyanannyi ideig. Tehát kevesebb erőfeszítéssel, kevesebb földhasználattal termelnénk az élelmiszert, így több földet adhatnánk vissza a természetnek. Megállítanánk az esőerdők pusztítását, ami most nagyrészt az újabb legelőkért és takarmányültetvényekért folyik.



ÁLLATOK A LABORBAN

   Noha a kísérletek töredéke szól csak új gyógymódokról, vagy egyáltalán egészségügyről, mégis ez az a kérdés, ami a leginkább érdekli az embereket.
És ha a saját gyermeked feküdne gyógyíthatatlan betegséggel? Vagy a saját édesanyád? Egy betegséggel, amire nincs gyógymód. Fájdalmakkal, amiket nem tudunk még csillapítani. Akkor is fontosabbak lennének neked az állatok?
De kérdezhetnénk azt is: mit gondolsz, körülbelül hány csimpánz életen át tartó testi-lelki kínzása és halála nem túl sok ahhoz, hogy a te rokonod élhessen? Mennyi áldozatot ér meg, hogy neked ne kelljen szembe nézned a halállal, a fájdalommal, a gyásszal?
Áldozat. Milyen szép szó, ha magunk hozzuk meg. Éveket áldoztam az életemből, hogy Téged ápoljalak. Feláldoztam a karrieremet, hogy Melletted legyek. Feláldoztam a szabadságomat, hogy Neked segítsek. Önfeláldozó vagyok. Áldozatkész vagyok. Önzetlen vagyok. Mindez nagyon szép. De mennyiben nevezhetjük nemes áldozatnak, amikor mások szenvedését és mások életét áldozzuk fel nemes céljaink oltárán?
Olvastam már valahol, hogy legyünk hálásak az állatvilágnak, mert sok-sok millió állat halt meg azért, hogy nekünk gyógymódunk legyen erre vagy arra a betegségre. Jelentem: tévedés. Nem azért haltak meg, hogy nekünk gyógymódunk legyen. Azért haltak meg, mert nem tudtak védekezni. Akaratuk ellenére voltak épületekbe zárva, szélsőségesen abnormális körülmények között tartva, kínozva és végül likvidálva. Nem akartak ők segíteni senkinek. Élni akartak. Menekülni. Csak nem tudtak.
Amikor az orvosok vagy a pszichológusok emberek bevonásával végeznek kutatást, az első lépés mindig az, hogy tájékoztatják a kutatási alanyokat arról, milyen esetleges kellemetlen következménye lehet a kutatásnak. Például felkavaró lehet, amikor a gyerekkori traumáiról kérdezünk, vagy ez az új tabletta fejfájást okozhat. Minden olyan kutatásnál, ahol felmerül, hogy bármiféle minimális kellemetlenség adódhat, az emberekkel informált beleegyezési nyomtatványt íratnak alá. Ez egy alap dolog. Törvénybe van foglalva. Tanítják mindenkinek az egyetemen. Tehát csak úgy szabad valakit kutatásra felhasználni, ahogy az illető tudja, milyen kockázata van a részvételnek és azt önként vállalja. Ennyi. Az állatok nem mennek önként a laborba. Nem fogják fel, mi fog velük történni. S egyáltalán nem egyeztek bele. Akaratuk ellenére áldozzák fel őket olyan célokért, amikhez semmi közük.
Hogy fontosabb-e a saját gyerekem élete, mint mondjuk 500.000 csimpánz élete? Igen. Nekem egyértelműen fontosabb. De a csimpánzok élete nem az enyém, hogy döntsek felette. Nem az enyém, hogy feláldozzam. 




GAZDÁLKODÁS ÁLLATOK NÉLKÜL


A Tohlhurst Stockfree Farm 16 éve működik Angliában. Iain Tolhurst, a farm vezetője, azzal kezdi beszámolóját, hogy ez nem csupán egy másfajta gazdálkodási mód, hanem egy alapvetően más viszonyulás a természethez. Több teret engednek a vadvilágnak, a faji sokféleségnek. Fontos szerepük van például az ott élő méheknek, akik a méztermelő méheknél jóval korábban kezdik a beporzást, valamint a darazsaknak, akik a káposztaféléket tönkretevő hernyók szaporodását tartják féken.




Nem csupán állatokat nem tartanak, hanem állati trágyát sem használnak. Helyette úgy nevezett zöld trágyával tartják fenn a talaj termőképességét. Ez négy féle növényt jelent, amelyek mind picit másképp működnek, de egyaránt a talaj tápanyagtartalmát növelik. Az eredmény: laza talaj, sok gilisztával, amit nagyon szeretnek a növények.
Ez egyben azt is jelenti, hogy nem függenek másoktól, nem mások földjén megtermelt trágyával táplálják a földjüket.
Több mint 70 féle növényt termesztenek. A lehető leghatékonyabban használják a területet. Ugyanezt a termelési módszert használni lehetne a fejlődő országokban is. Kevesebb földterületet és vizet igényel, nem károsítja a környezetet és hosszú távon fenntartható.
Az emberek szeretnek itt dolgozni, boldogok, hogy a földeken lehetnek. A vevők is elégedettek, hiszen ezek természetesen mind vegyszermentes, tápanyag dús növények.



MI A GOND A MÉZZEL?

Ha megkérdezik, miért nem eszem mézet, azt szoktam válaszolni, „ugyanazért, amiért a koldus papírpoharából sem veszem ki az aprót, noha néha jól jönne: mert nem nekem gyűjtötte.” Mások ugyanerre a kérdésre azt felelik, a méz nem vegán. Mire jön a kérdés: miért nem? A vegánok válasza pedig egy kérdés: miért ne lenne az? Netán mert nem olyan intelligensek? Nos, James Gould, a Princeton Egyetem ökológiai és evolúciós biológiai szakáról azt írja, hogy a méhek a maguk evolúciós ágának pontosan ugyanúgy a csúcsán vannak, ahogy az ember a magáénak. Az etológusok nagyon érdekes kísérletekkel bizonyították a méhek intellektuális képességeit: egy méh kolónia felét egy tóparti etetőhöz, másik felét pedig egy tó közepén levő etetőhöz szoktatták. Volt tehát hét csoport a kolónián belül, az egyik ide a másik oda járt gyűjtögetni. Amikor a táplálék mennyisége az etetőkben nőtt, a méhek táncukkal jelezték a másik csoportnak, hogy jöjjenek oda enni, ahova ők járnak. A tóparti etetőhöz el is ment a másik csapat, de azokra, akik a tó közepébe invitálták a többieket, nem hallgatott senki. A méhek „hülyeségnek” tartották, hogy virágok nőjenek a tó közepén. Lehet, hogy csak a víz átrepülése zavarta őket? A kutatók erre megismételték a kísérletet úgy, hogy nem a tó közepére, hanem a tónak a szemközti partjára telepítették a második etetőt. Amikor a fele kolónia táncával azt adta elő, hogy „gyertek, gyertek, a tó másik oldalán van egy csomó kaja”, akkor a csapat másik fele lelkesen repülte át a tavat és ment enni az elmesélt helyre. Magyarán nem csupán felfogják, amit a társaik kommunikálnak, hanem döntést is hoznak magukban arról, hogy hallgassanak-e rá, vagy sem. Ez csak egy példa. Jól szervezett társadalomban élnek a saját szabályaik szerint és bámulatos módon kommunikálnak egymással. Nem pont úgy, mint mi, de a maguk módján rendkívül intelligens lények.  

Vagy inkább az lenne az oka, hogy nem éreznek fájdalmat? Nos, ellentétben a növényekkel, a méheknek fejlett idegrendszerük van, mely az egész testüket behálózza, s ez a rendszer tökéletesen alkalmas a fájdalom ingerek továbbítására és feldolgozására. Ellentétben a növényekkel, evolúció során kialakult képességük, hogy el tudnak menekülni a fájdalom elől.
Ahogy Alice Walker megfogalmazta: az állatok saját céljaikért léteznek ezen a földön, nem pedig az emberek céljainak és igényeinek kielégítésére. Ugyanúgy, ahogy a feketék sem a fehérek szolgálatára és a nők sem a férfiak szolgálatára vannak.

MIÉRT LETTÉL VEGÁN?

Mi lenne az az egy vagy két  mondat, amivel egy liftben utazó embertársadnak válaszolnál egy bizonyos kérdésre? A THEtHINKINGvEGAN oldalon rendszeresen vannak ilyen mini felmérések. 
A kérdés ezúttal ez volt: miért vagy vegán? Szemezgettem a válaszok közül:


Mert nem látok különbséget a tehén között, aki a mezőn legel és a cica között, aki a kosarában alszik.

Mert ez a legegészségesebb és legésszerűbb étrend számomra.  

Mert bőven elég fehérjét fogyasztok gabonákból, hüvelyesekből, nincs szükségem állati eredetű fehérjére.

Mert nem akarok hozzájárulni sem állatok kínzásához, sem környezetkárosításhoz, sem az emberi éhezéshez.

Mert így senkinek nem kell szenvednie azért, hogy én ehessek.

Mert sok mindent tudok arról, milyen károsak az állati termékek az egészségre. Az a rengeteg méreg, hormon, antibiotikum, amit belefecskendeznek az állatokba, és még folytathatnám.

Mert az állatokat senki nem kérdezte meg, elvehetjük-e a kölykeiket, a testüket, a szabadságukat.

Mert meggyőződésem, hogy lopni nem helyes. Különösen az, ha ellopjuk valakinek az életét  önző vágyaink kielégítése végett.

Mert az állatok épp olyanok mint mi: Élni akarnak. Éreznek fájdalmat, félelmet, örömet. Sokkal több a közös bennünk, mint a különböző.

Mert a vastagbél rák fáj. Nagyon.

Mert nem hiszem, hogy jogunk volna használni más érző lényeket a saját igényeink kielégítésére.

Mert ez a helyes döntés.

Mert növényi alapú ételre átállva nem csak a gazdag országokban lenne élelem, hanem ott is, ahol most éheznek. A haszonállatok ugyanis olyan növényi fehérjét fogyasztanak, amit emberek is megehetnének, csak éppen nem menne kárba egy jelentős része, mint így, a húsiparban, tejiparban.

Megnéztem a Earthlings-t és nem tudok többé résztvevője lenni annak, hogy feleslegesen okozunk szenvedést.

Mert nekünk, embereknek, van választási lehetőségünk. Nem vagyunk már ősemberek. Ideje fejlődni.

Mert van lelkiismeretem és mert Stella McCartney isteni vegán cipőket tervez.

Miért ne lennék?




Üdv az oldalon!

Szinte biztos, hogy Téged is, ahogyan engem is: vegyes táplálkozásúnak neveltek. Azt tanultuk, hogy ez így normális. Nem túl jó érzés rájö...