2013. szeptember 29., vasárnap

Marcy


    Amikor Marcy megérkezett hozzánk, a Peaceful Sanctuary állatmenhelyre, elveszített már mindent, amit lehetett. Sok-sok éven át volt rabja egy kicsi családi gyapjúfarmnak, ahol újra és újra szült és végignézte, ahogy a gyermekeit újra és újra elveszik tőle (értsd: elviszik megölni). Mire megérkezett a farmra, már nem maradt benne semmi remény. Az első ott töltött évében, amíg még látott, menekült mindenki elől, aki hasonlított a fogva tartóira: az emberek elől. Megértettük és tiszteletben tartottuk ezt, s nem erőltettük rá a közelségünket
    Marcy többnyire magányos és szomorú volt. Sokszor barangolt egyedül a mezőn és volt, hogy nem talált magától haza. Főképp azokban az időkben történt ez meg gyakran, amikor a szomszédos farmokon kisbirkák születtek, akiket elszakítottak az anyjuktól. Elárvult kicsinyek és meglopott anyák hangját és szagát fújta felénk a szél. Távolról néztük őt, ahogy ki tudja, mikre gondolva állt a semmibe meredve. Az emberektől rettegett, de a többi állatot kihajtva a mezőre, haza tudtuk hozni
   Talán sosem fogjuk megérteni, miért kezdett lassan mégis közelebb engedni minket magához. Minden nap egy ici-picit közelebb. Egészen addig, amíg már nem volt köztünk egyetlen centi sem. Amíg az orrát végül a mi orrunkhoz érintette. Semmi megfoghatót nem nyert a közelségünkből. Kapott bőven élelmet, kényelmes fekhelyet, szabadságot, társakat – mindent megkapott anélkül, hogy a közelünkbe kellett volna jönnie. Miért döntött mégis úgy, hogy megbízik bennünk, annak ellenére, hogy az emberek elképzelhetetlenül kegyetlen dolgokat tettek vele egész életében?
    Nem tudjuk. De a helyzet az, hogy idővel nem csak elfogadott, de keresett minket. Ha bármelyikünk szerinte túl hosszú ideig volt benn a házban, a lábával kopogtatott az ajtón. Szokásává vált, hogy naponta többször ellenőrizze, megvagyunk-e. Utolsó évében még éjszakánként is őrséget állt a verandán. Amíg Chris haza nem jött este vagy akár másnap reggel, addig ott várt. Csak akkor ment el aludni a saját vackába, amikor Chris hazaérkezett, és Marcy meggyőződhetett róla, hogy mind a ketten épségben vagyunk. Mindig csak várt, anélkül, hogy finom falatokat vagy odafigyelést kért volna. Csak lecövekelt egy sarokban és semmi nem mozdíthatta el őrhelyéről, még a vihar, a hóesés, vagy Plútó, a kutya ugatása sem. Olyan volt, mint egy anya, aki a gyermekére vigyáz. Nem tágított, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Chris és én jól vagyunk. Azt akarta, hogy éljünk. Féltett minket. Soha nem múló félelemmel félt, hogy minket is elveszít, ahogy korábbi életében mindenkit, akit szeretett. Minden gyermekét, minden családtagját elveszítette. Eltökélt volt, hogy ez egyszer, életében először: nem hagyja. Őrizte hát a verandát minden éjjel, hogy tudja, mindkét embere él és jól van.
   Ez egy egyszerű dolog. Többségünk érti, mit jelent a szeretet. Amit nem értünk az csak az, hogy hogyan volt Marcy képes megbocsátani a bántalmazóinak annyira, hogy szeretni tudjon hozzájuk hasonló embereket.”     
    A szöveg nem szószerinti fordítás, némileg lerövidítettem. Az eredeti angol szöveg itt olvasható: www.peacefulprairie.org/residentMarcie.swf

10 vegán anyuka

Megan Ferreira "A kisfiam most 18 hónapos, máig szopizik, de visszautasítja a lefejt tejet. Abban a szerencsében van részem, hogy a te...